Letekerni 207 kilométert… Kinek mit jelent?
Az akarat győzelmét a fáradtság felett, az akaraterő diadalát. Viszont vagyunk páran, akiknek ezen kívül is még egy kicsit többet hozzá kellett tennie a sikerhez… Igen, én is teljesítettem a 207 kilométeres távot, és mint olyan sokan, posztoltam is róla:
Az akarat győzelmét a fáradtság felett, az akaraterő diadalát. Viszont vagyunk páran, akiknek ezen kívül is még egy kicsit többet hozzá kellett tennie a sikerhez… Igen, én is teljesítettem a 207 kilométeres távot, és mint olyan sokan, posztoltam is róla:
„Szép kihívás margójára!
Olyan sokféle öröm van az életemben, hogy szinte fel sem tudnám sorolni. Nem kell minden esetben nagy dolgokra gondolni, az a fontos, hogy egy-egy pillanatra vagy hosszabb időre, de jobbá varázsolják az életem. Ilyenekre gondolok, mint egy finom kávé, sikeres felvételi a kislányomnak, egy szép óra, vagy egy elismerés a munkahelyen, stb. Na de a SPORTöröm, az más! Az valami leírhatatlan, abba beleszakad az ember lelke, a könnyei kicsordulnak! Büszkeség, boldogság, és a leírhatatlan fáradtság keveréke! Ezt nem lehet megvenni! Ezért tenni kell! Féltem, hogy ezt a balesetem miatt már sohasem fogom átélni, de tegnap sikerült! Legyőztem önmagam, legyőztem a távot és minden akadályt! Igen, amputált lábbal 207 km-t kerékpároztam, és mindösszesen 19 perccel voltam lassabb, mint két éve. A célban barátaim vártak a nevem kiabálva! Igen, ezt még tudom fokozni! Amikor mindezt nem egyedül kell az embernek megélni, hanem a feleségével, szerelmével, és a legjobb barátjával, és nálam szerencsére mindhárom egy személy!!! Bárcsak mindenki átélhetné ezt a boldogságot! Sajnos sokan a kifogásokat választják, és nem is sejtik, mit veszítenek! Az élet a komfortzónán kívül kezdődik!”
Arra gondoltam, kicsit jobban leírom, miért is érzem ezt az egyik legnagyobb dolognak jelenlegi életemben.
2017 szeptemberében egy szerencsétlen baleset következtében amputálni kellett a bal lábam. Átlagosan évi 2000 km-t futottam, és pont abban az évben kezdtem a Velomelo+ közös kerékpáros edzéseire járni. De hamar újra kellett értékelnem az egész életemet. Észre kellett vennem, hogy nem tragédia történt velem, hanem hihetetlen szerencse! Életben maradtam, nem bénultam le és annyi szeretetet kaptam, hogy az elég lenne a Világbékéhez is.
Akkor elhatároztam, hogy fél év múlva kerékpározni fogok. Szinte senki nem hitt nekem, láttam a szemükben. Igen, ezt is meg kellett tanulni, hogyha tisztában akartam lenni a valós helyzetemmel, ne a szavakra figyeljek, hanem a tekintetekre. A járás megtanulásának igen keserves útját csak belépőnek tekintettem a kerékpározáshoz. Egy áprilisi délután ott álltam a bringám mellett műlábbal, szinte reszkető félelemmel! Eltelt a fél év, és én készen álltam bringázni! Leírhatatlan volt a boldogság!
Elkezdtem kisebb távokat tekerni, de nagyon sok kellemetlenséggel járt. Nagyon megviselte a csonkom, és persze a lelkem is. Tudtam azt is, ha nem erőltetem, akkor örökre így marad, így hát hiába fájt, hiába volt kellemetlen és nagyon fárasztó, mentem folyamatosan a Ladánybenei útra kerékpározni. Számtalanszor találkoztam a csapattársaimmal akik újabb erőt adtak a folytatáshoz.
Májusban ott voltam a IV. Szép kihívás rajtvonalán, igaz, csak a családi kirándulásra mertem nevezni. Nagyon szerettem volna a teljes távot, de tudtam, annak még nincs itt az ideje, arra viszont pont jó volt, hogy elhatározzam, egy év múlva megcsinálom!
Szerettem volna ismét használni a SPD pedált. Két hónapon keresztül minden nap egy-egy órán át próbáltuk, igazgattuk, állítgattuk. Öt pár pedált teszteltünk, mire végre sikerült egyedül is kioldani mind a a két cipőm! A családom hihetetlen türelme és segítsége nélkül ez sem sikerült volna. Közben visszamentem dolgozni, ahol olyan szeretettel vártak a munkatársaim, mintha ők is a családtagjaim lennének. Persze nagyon lefárasztottak a hétköznapok, de erőt kellett vennem magamon és folytatni kellett az “edzéseket”, hiszen épülni akartam, nem pedig leépülni. Amikor a második maratonomra készültem, azt hittem, ennél már nincs bennem nagyobb akaraterő, hiszen ott is egy-egy fáradt nap után nagyon nehéz volt nekikezdeni a kimerítő edzésnek. Ma már látom, tévedtem, most kellett csak igazán összeszorítani a fogaimat! Teljesen kimerülten, valós és fantomfájdalmaktól meggyötörve, de mégis… hazaérve átszerelvényeztem a lábam és mentem tekerni! Azért, mert volt egy célom, hogy ismét, immár harmadszorra is teljesítem a Szép kihívást!
Akkor elhatároztam, hogy fél év múlva kerékpározni fogok. Szinte senki nem hitt nekem, láttam a szemükben. Igen, ezt is meg kellett tanulni, hogyha tisztában akartam lenni a valós helyzetemmel, ne a szavakra figyeljek, hanem a tekintetekre. A járás megtanulásának igen keserves útját csak belépőnek tekintettem a kerékpározáshoz. Egy áprilisi délután ott álltam a bringám mellett műlábbal, szinte reszkető félelemmel! Eltelt a fél év, és én készen álltam bringázni! Leírhatatlan volt a boldogság!
Elkezdtem kisebb távokat tekerni, de nagyon sok kellemetlenséggel járt. Nagyon megviselte a csonkom, és persze a lelkem is. Tudtam azt is, ha nem erőltetem, akkor örökre így marad, így hát hiába fájt, hiába volt kellemetlen és nagyon fárasztó, mentem folyamatosan a Ladánybenei útra kerékpározni. Számtalanszor találkoztam a csapattársaimmal akik újabb erőt adtak a folytatáshoz.
Májusban ott voltam a IV. Szép kihívás rajtvonalán, igaz, csak a családi kirándulásra mertem nevezni. Nagyon szerettem volna a teljes távot, de tudtam, annak még nincs itt az ideje, arra viszont pont jó volt, hogy elhatározzam, egy év múlva megcsinálom!
Szerettem volna ismét használni a SPD pedált. Két hónapon keresztül minden nap egy-egy órán át próbáltuk, igazgattuk, állítgattuk. Öt pár pedált teszteltünk, mire végre sikerült egyedül is kioldani mind a a két cipőm! A családom hihetetlen türelme és segítsége nélkül ez sem sikerült volna. Közben visszamentem dolgozni, ahol olyan szeretettel vártak a munkatársaim, mintha ők is a családtagjaim lennének. Persze nagyon lefárasztottak a hétköznapok, de erőt kellett vennem magamon és folytatni kellett az “edzéseket”, hiszen épülni akartam, nem pedig leépülni. Amikor a második maratonomra készültem, azt hittem, ennél már nincs bennem nagyobb akaraterő, hiszen ott is egy-egy fáradt nap után nagyon nehéz volt nekikezdeni a kimerítő edzésnek. Ma már látom, tévedtem, most kellett csak igazán összeszorítani a fogaimat! Teljesen kimerülten, valós és fantomfájdalmaktól meggyötörve, de mégis… hazaérve átszerelvényeztem a lábam és mentem tekerni! Azért, mert volt egy célom, hogy ismét, immár harmadszorra is teljesítem a Szép kihívást!
A kedvencem az volt, amikor azért kellett állíttatnom a műlábamon, mert hozzáért a kulacstartóhoz. Olyan boldogság volt megélni ezeket a gondokat, én magam sem hittem el, hogy tényleg ennyi csak a problémám. Rengeteg akadály volt előttem, de mindet sikerült leküzdenem! Ott álltam a rajtnál a szervezői mezőnyben a párommal. Nagyon élveztem minden méterét az útnak! Hihetetlen kedves és segítőkész csapatban haladtunk előre. Olyan boldogság töltött el út közben, hogy csak úgy repültek a kilométerek.
Tiszakécskén életmentő volt frissítés! Amiről megbizonyosodtam, hogy a világegyetem bizony folyamatosan tágul! Annak is a közepébe csöppentünk. Izsák olyan szinten távolodott, hogy azt hittem, elkopik a kerékpár gumija is, mire odaérünk. Odaértünk, és pont találkoztam az igazi hősökkel, akik a Még Szebb kihívást teljesítették. Ez is olyan csodálatos számomra, hogy minden alkalommal ott voltak a Velomelo+ srácok az életemben, amikor nagy szükségem volt rájuk. Volt nagy örömködés, rövid sztorizgatás a megtett kilométerekről. Innen már csak huszonnyolc a célig, gondoltam, ezt már fél lábbal is megcsinálom :-)!
Egyszercsak megláttam a felüljárót és onnan pedig a célt! Azt kívánom, hogy ezt az érzést mindenki élje át legalább egyszer életében! Erre nincsenek szavak, a büszkeség, a boldogság, fáradtság, a szerelem, az élni akarás keveréke. Talán egy valami nincs benne, a szerénység, mert ezt megcsináltam, megcsináltuk! A célban a barátaim a nevemet kiabálták, és mindenki gratulált. Erre a napra biztosan egész életemben emlékezni fogok, mert ez jelentette számomra azt, hogy az emberi akarat előtt nincs akadály! Igaz, az életkörülményem megváltozott, de az életminőségem nem, sőt!
Egyszercsak megláttam a felüljárót és onnan pedig a célt! Azt kívánom, hogy ezt az érzést mindenki élje át legalább egyszer életében! Erre nincsenek szavak, a büszkeség, a boldogság, fáradtság, a szerelem, az élni akarás keveréke. Talán egy valami nincs benne, a szerénység, mert ezt megcsináltam, megcsináltuk! A célban a barátaim a nevemet kiabálták, és mindenki gratulált. Erre a napra biztosan egész életemben emlékezni fogok, mert ez jelentette számomra azt, hogy az emberi akarat előtt nincs akadály! Igaz, az életkörülményem megváltozott, de az életminőségem nem, sőt!
Köszönet illeti a szervezőket is, hogy ilyen színvonalú eseményt létrehoznak évről évre!
Az élet a komfortzónán kívül kezdődik!
