Nézem a térképet, rajta fekete filccel kihúzva a személyes érintettség. Szép, sűrű, egyáltalán nem szabályos pókháló. Fogalmam sincs, hány település, hány kilométerkő, összeszámolni pedig se kedvem, se tehetségem. De a számok önmagukban amúgy is alig-alig érnek valamit, a felvillanó emlékképek, érzések, történetek annál inkább.

Vannak különféle rítusok, ismétlődő epizódok, már-már majdhogynem babonák. Ahogy beérve egy-egy településre nagybetűvel az arcomba kiabálják, hogy Isten hozott, én meg félreérthetetlen szarkazmussal dörmögöm el magamban, hogy na meg a két lábam… Aztán a pótbelsőt legalulra pakolom, ezzel is deklarálva, hogy nem fogok defektet kapni. Igen, így, kijelentő módban, mintegy diktátumként, kérlelhetetlenül, ebbe a kérdésbe felsőbb hatalmak beleszólását meg nem engedve, el nem ismerve. Aminthogy abban sem ismerek pardont, hogy legyek bár úton akár másfél napon keresztül, az út porát közben le nem mosom, meg sem érintem, így érzem jól magam, ebbe az izzadt-sós-koszos lepelbe becsomagolva. Hagyjanak csak nyomot rajtam a kilométerek, legyek viseltes, ne csak a tekintetemre üljön ki az a lázas csillogás, ami belülről a kitudjahányadik kilométer után is fűt, mozgat, az útra parancsol.

Minden történés bennem zajlik, bennem nyer értelmet, én élem át, engem formál, bennem-nekem élmény. El lehet mondani, lehet róla beszélni, de nem lehet visszaadni.

Valkón legurítok másfél liter kólát, amitől olyan erőre kapok, hogy a gyülekező felhők ellenére nekimegyek az emelkedőnek, hiszen Gödöllő itt van a szomszédban, a vihar előtt háromszor odaérek még. Naná, hogy a lejtmenetre végül már nem jut idő, de a fák koronája alatt is ki lehet bekkelni egy égszakadást, igaz, kellemesebb lett volna abban a buszmegállóban, amit kicsit később, és alig száz méterrel lentebb, eső után köpönyeg megtaláltam.
Pilisszántón tanultam meg, hogy húsz százalék közelében is van élet, a Lajos-forrástól lefelé recegve meg leamortizáltam egy első lámpát.
Mogyoródon, a Hungaroring mögött negyven fokban kapaszkodva éreztem először, hogyha csak egy kicsit is engedek a koncentrációból, ájultan fordulok le a bicikliről.
Az első pár alkalommal furcsa volt, kicsit félelmetes is egyedül maradni a sötétben, de ma már barátom az éjszaka. A Kékesnek is nekimegyek éjjel, felérve még pont elkapom, ahogy sorra hunynak ki a környék településeinek fényei, lefelé már a reggeli napsütésben kezdek el fázni, Egerben hasmenés, Lillafüreden rántott sajt és könnyű zápor, Füzesabonyban újra esteledik, Hevesen meg rugós bicskával fogadnak. A Jászságban az álmosságtól már hallucinálok, Nagykőrös előtt pedig a vizesárokban végzem, mert a fáradtságtól a lábam se talál ki a pedálból.
Verőce és Dunaújváros hazánk legéletmentőbb hamburgereinek lelőhelyei, Békéscsabán viszont hiába próbálkozok, se sós, se édes, semmit se tudok legyömöszölni az apró kaviccsá zsugorodott, kikészült gyomromba.
Még egész az elején, Taksony környékén sodor be egy kamionos a felüljáró korlátja alá, véres is, meg egész nap fáj, mégis, talán sose állt össze ennyire ideálisan a bioritmusom, végig minden cefetül jól működik. Biatorbágyi viadukt, majd Etyeken rezonanciafrekvencián, még a kékkútnak se állok meg, így aztán Felcsúton egyszerre másfél liter szódavíz, Bicskén ugyanennyi kóla, majd a klasszikus Üvegtigris-dombozás, Zsámbék-Tinnye-Piliscsaba egyetlen madzagra felfűzve, hogy a 10-es főútról még mindig ne csapjak be Solymáron keresztül Pestre. Üröm az örömben, így a személyes kedvenc is programba kerül, Rókahegy, a könnyebb északi oldalról megmászva. Hazafelé persze az ötösön, még betérek az ócsai körforgónál a törzshelyemre, kérdés nélkül teszik elém a sült kolbász-rántott hús diétás menüt, hogy a táblától tábláig hatvanhaton is pöröghessenek a dugattyúk.
Tatabánya környékén hagytam el a világ valaha volt legjobb pumpáját, és fedeztem fel magamnak a Gerecsét.
Börzsöny, nahát errefelé meg egy szemüvegtokot vesztettem el, kisvasút, fás-árnyékos erdei utak, diósjenői szerpentin oda-vissza. De ha már itt vagyok, szlovákiai átruccanások, az első nem hazai kilométerek, hazafelé meg általában Dunakanyar by night.
A rendőr nemhogy megbüntetett volna, inkább ő igazított útba, hol találom az akkor még 0-24-es bevásárlóközpontot, pedig éjjel egy órakor keresztülvágtam tökön-paszulyon Szolnok bringás tiltótáblákkal teletűzdelt belvárosában. Kisköre-Tiszafüred-Abádszalók, nem nehéz a feladvány, előtte melyik tavat vettem birtokba.
Jaj, és hát ki ne felejtsem, Galgamácsa, kétségtelenül a Cserhát-vidék legalattomosabb emelkedője, mit emelkedője, szinte függőleges fala. Amikor egyáltalán nem is számítasz rá, egyszercsak eléd tornyosul a faluból kiérve, elzárja előled Pestet, a fényt, tulajdonképpen az egész világot. Azon a környéken Hollókőre is nehéz betalálni, Alsótoldot és Felsőtoldot egymástól egy igencsak szuszogtatós kaptató választja el, de Galgamácsa meredélye, szívós élniakarása, könyörtelen szigorúsága arrafelé verhetetlen.
A koronás fő persze azért mindig is a Kékes marad itthon, megszámolni se tudnám, hányszor kezdtem el megdolgozni kissé kövérkés mátrai altestét. Már Vámosgyörkön elkezdődik, amikor először tölti be az egész horizontot, majd Gyöngyösön táplálkozás, mindenre felkészülök, de ha egyvalamit megtanulhattam az évek folyamán, hogy mindenre nem lehet felkészülni…kora reggeli órák, keresztülfúj a szél a hegyen, keresztül rajtam is, Mátraházáig elegem is lesz belőle, megsértődve legurulok inkább Parádfürdőnek, ott egy sör, Egerben pedig kürtőskalács, és annak árusa, egy hatvanas éveiben járó egykori országúti bringás ver belém újra életet. A Mátraalján visszafelé araszolva megint meghalok, Markaz, délibáb, hőségriadó. Gyöngyösre beérve egy buszmegállóban negyedóráig öklendezek, küzdök a kitörni készülő vulkánnal. Agónia, hányinger, kényszerpihenő. Lassan épülök vissza, a családi jégkrém, meg az ötdecis joghurt talán megmarad bennem. Közben viharfelhők jönnek, viharfelhők mennek, valahol Gyöngyöspata környékén már nincs további mozgástér a szlalomozásra közöttük, tábort verek egy buszmegállóban. A villámok öt kilométeres körzetben csapkodnak, jó egy óra, amíg folytatni tudom Pest felé az utamat. Lőrinciben defekt, a jó pumpám valahol Tatabányán elhagyatva, a rossz a kezemben. Benzinkút utáni keresgélés, másfél kilométeres spd-s csattogás, és levegőhöz, na meg hamburgerhez jutok. A 21-es főút a megtépázott idegrendszeremnek túlságosan is izgága, de végül beérek Hatvanba. A 3-as főút félig lábon, félig vasúton, mert sok mindenhez van még ekkor is türelmem, de az intenzív forgalomhoz legkevésbé. Gödöllőtől cifrázom megint egy kicsit, végre hatnak a doppingszerek, a jégkrém-joghurt-hamburger kombó egyszerre kezd el dolgozni a lábaimban, úgyhogy Veresegyházon és Fóton keresztül negyvennel repülök be Pestre, a körforgalmakban még lefitymáló grimaszokat is megengedek magamnak, ahogy feltartóztat a petyhüdt autós társadalom. Megint erős vagyok, hol van a Kékes, adjátok azonnal a kezembe, most megküzdök vele, hol van már a reggeli viharos szél, a hőguta, a hányinger, a fájdalom, a szenvedés?

Nézem a térképet, jönnek elő megállíthatatlanul a régi emlékek, de szembeszökően nincsenek frissek, nincsenek újak. Az utóbbi években mintha elfelejtettem volna egyedül tekerni, fizikálisan és mentálisan önmagamat próbára tenni. Jó, hogy voltak, vannak, és minden bizonnyal lesznek társak, akikkel osztozom az élményekben, az örömökben, a nehézségekben, leginkább a kalandokban, ugyanakkor műfajilag más, egyfajta tudathigiénia, egyszerre külső és belső utazás, a saját magunk feletti kontroll egyik kézenfekvő eszköze magányosan útnak indulni. Önmagunkkal lenni, rendet tenni, ahogy időnként a lakásban is összeszedjük magunk után a szétszórt holmikat, visszatesszük a polcra a nem használt könyveket, elmossuk a csetrest.

Camino, két keréken.
/Barna Imre/