… Neveztem, belevágtam, és SIKERÜLT!!! Ez hihetetlen!Először is gratulálni szeretnék a szervezéshez, tényleg fantasztikus volt minden. Az ellenőrzőpontokon, a rajtnál, a célnál minden tökéletesen szervezett, szuper volt. Mi, akik belevágtunk, legyen az sokadszorra, rutinos bicósként, vagy először, hobbi bicósként induló, és persze a kettő között, fogadásból, vagy egyedi bicóval rajthoz álló harcos. Mindegy hogyan, de hatalmas lelkesedéssel és önmagunkba vetett hittel, izgatottan álltunk ott a rajtnál. Mindenki tudta, hogy magunkhoz mérten, magunktól elvárt emberfeletti teljesítményt készülünk végrehajtani. Hittük, hogy sikerülhet, de ott volt bennünk, hogy jutunk, amíg jutunk, mi a saját egyéni teljesítményünkkel maximálisan meg leszünk elégedve. Én a magam részéről egy picit azért féltem is. De nincs visszaút, és a közeg magával ragad. A hangulat, és persze az előző napokban csak remélt tökéletes időjárás még tovább doppingolta a csapatot.
A rajtnál nagy izgalommal vártuk a drónok felemelkedését, és elindult a tömeg. Fantasztikus élmény volt ennyi elszánt sportoló között a tömegrajtban részt venni. A csapat az elengedést követően picit szétoszlott, ahogy azt gondoltam. Én az erőmet fejben előre tervezetten elosztva, az általam elgondoltak szerinti tempóval tekertem. A BeneLux Beach frissítőállomásra a szervezői mezőnyhöz csapódva érkeztem. Nem voltam fáradt, jól éreztem magam. Az útvonalat Tiszakécskéig előre átnéztem a neten, de utána már nem, sajnos előző este túlságosan fáradt voltam már hozzá. Alig 10 perces pihenés után felpattantam a paripára, és már tekertem is tovább. Nagykőrösön már éreztem, hogy min ülök, a lábaim is kezdtek tiltakozni. Itt se sokat időztem. Irány tovább. Tiszakécskére érve már nem volt őszinte a mosolyom. Ezt meg is örökítettem, mivel a kollégák megígértették velem, hogy minden megállónál készítek egy aktuális, a fáradságomat jól tükröző szelfit.
Kécskén már kellően el voltam fáradva. Lekerült a cipő, és az árnyékos fűben hűtöttem a talpam. Átöltöztem, kávéztam, ettem, magnézium be, és nyújtás…ez jó 15 perces pihenés volt. Közben megjött a szervezői csapat is, és kezdtek elszökdösni az emberek. Úgy gondoltam, megyek én is. Azt gondoltam, megpróbálok egyedül, a szervezői mezőny előtt beérni a következő állomásra. Úgy voltam vele, hogy az előző szakaszt is tudtam egyedül teljesíteni, megpróbálom ismét. Ezen a szakaszon aztán jött a feketeleves. Kellemetlen szembeszél, és láb, karok, talp, és a popó fájdalom. Szenvedtem, és egyre lassultam. Félegyháza előtt beért a szervezői mezőny. Húztak el mellettem. Ez erőt adott és nem adtam fel. A Rocktárnál a cipő egyből lekerült. Mezítláb szédelegtem, totál ki voltam. Páran a feladásról beszéltek, és őszinte leszek nekem is ez járt a fejemben. Hiszen ott volt a vasútállomás…csak felülök és már vége is a szenvedésnek…ez se kis teljesítmény, magamhoz mérve ez is hihetetlen… Ezen gondolkodtam, ott állva a pecsételős sorban, hallgatva a többieket. „Már csak 70km.” – mondák. Gondoltam, hogy valóban ez nem lenne sok, ha teljesen kipihenve ennyit kellene tekerni, de így ebben az állapotban, ahogy most vagyok…kizárt. Mondták, hogy a széllel ezen a szakaszon is számolni kell majd, és hogy kb. 2 órás táv következik. Na, itt dobtam le a láncot. Micsoda? Megkaptam a szervezői ellátmányt, ettem hozzá még a sajátból is, amit gondoltam, hogy erőt adhat. Próbáltam nyújtani, pihenni, de legfőképp eldönteni, hogy akarok-e, képes vagyok-e folytatni. Ez komoly holtpont volt. Gondoltam, elmegyek mosdóba, megmosom az arcom, feltöltöm a kulacsom, és közben döntésre jutok a folytatást illetőleg. A Rocktárba lépve nagyon meglepődtem. Szuperül nézett ki a berendezés. Nagyon tetszett. Félig andalogva jöttem ki onnan, és ekkor felfigyeltem két sárga tartályra az asztaloknál. Megkérdeztem, mi van bennük. Sportital volt két ízesítésben. Én a citromosat választottam. Nagyon jó volt, így a kulacsomat is ezzel töltöttem fel. Közben elhangzott ”2 perc múlva indulás!”. Bár már tényleg teljesen kivoltam, a testem egyik porcikája sem akarta, hogy ismét felüljek a nyeregbe, de mégis valami miatt felszálltam. Folytattam.
Nem esett jól felszállni, azt elmondhatom. A mezőnnyel tekertem tovább. Meg kell mondjam, sokkal jobb volt így, mint egyedül. A csapat húzza magával az embert. A sportital, vagy a fél óra pihenés, vagy valami csoda, nem tudom, de elég jól átsegített a holtponton. Jakabszállás után már ismét nevetve beszélgettem, és a feladáson egyáltalán nem gondolkodtam. Persze mindenhol fájt, kínlódtam, de boldog is voltam, hogy mégiscsak továbbjöttem. Kisebb csapatokra szakadt a mezőny. Orgovány előtt a fáradtságom ismét felerősödött, de megláttam a távolban egy víztornyot, és ez erőt adott. Mindjárt odaérünk. De sajnos csalódnom kellett, mert még nem Izsák jött, mint kiderült. Újabb kilométereket kellett megtenni. Az Orgovány-Izsák szakasz ismét holtpont volt. Csatlakoztam egy kis csapathoz, de még így is nagyon nehezen tudtam letekerni. Már senki sem beszélt, csak fáradtan, már-már monoton tekeréssel igyekeztük mielőbb letudni a távot. Végre megérkeztünk Izsákra, a vége előtti utolsó állomásra! Úgy gondoltam, hogy mivel innen már csak egy szakasz van hátra, és az idővel is jól állok -17:30 volt – biztosan végig tudom csinálni szintidőn belül. Ez már csak azért is fontos volt, hogy még a 20:48-as vonat indulása előtt nyugodtan tudjak lángost enni, kifújni magam. Izsákon újabb fél óra pihenés, energia bevitel, nyújtás. Majd a szervezői csapattal 18:00-kor kezdetét vette az utolsó 20km leküzdése.
A csapat két részre szakadt, én a másodikban voltam. Ahogy haladtam, egyszer csak úgy éreztem, hogy megnyomom picit a végét. Éreztem hozzá erőt a lábaimban, és először csak apránként, majd egyre bátrabban elhagytam a csapatot. Üldözőbe vettem a távolból látszódó 6-8 fős csoportot. Ágasegyháza után sikerült őket beérnem. Innen velük haladtam kellemes 24-es tempóval. Totál boldog voltam. Mikor feltűntek a reggeli indulásból ismert házak, a környék, valami hihetetlen érzés volt. Már nem számított a fájdalom sem. Azon kezdtem gondolkodni, hogyan zárjam le ezt a nem mindennapi teljesítményt, hogyan tegyem még emlékezetesebbé, mert abban biztos voltam, hogy elfelejteni soha nem fogom. Elterveztem, hogyan szeretnék beérni a célba. Szerettem volna egy célfotót, ahol feltartott kézzel, óriási boldogsággal és büszkeséggel átgurulok a célon. Éppen ezért a csapatot a felüljárón hagytam elmenni, így csak én voltam mögöttük. A körforgalomhoz érve üdvözöltek, gratuláltak a szervezők, mutatva az irányt a cél felé. Óriási érzés volt. És a cél is olyan lett, mint amilyet elterveztem.
Az itinert leadva és az oklevelet átvéve egyből a lángososhoz igyekeztem. Isteni volt a sajtos tejfölös! Természetesen a kollégáknak ígért szelfi is elkészült.
Mindent köszönök. Jövőre még nem tudom, jövök-e. Most nyalogatom a sebeket, de jól esik!! GRATULÁLOK minden résztvevőnek, szervezőnek, és jó pihenést!
Ui.: Menet közben nem is figyeltem, de az ellenőrzőpontokon adott pecsét valami zseniális! Kislányomnak nagyon tetszett.
